"Ön talán ingyen csinálná?"

Autizmussal élő gyerekeknél a jutalmazásnak nagyon nagy szerepe van. Míg egy neurotipikus gyereknél motiváló erő lehet a szülő dícsérete, a becsvágy, vagy a tanár elismerése, az autista gyerekek többsége ezeket sokszor nem érzékeli, és nem érti meg. Egy-egy megígért - akár apró - jutalomért azonban sokszor szinte csodákra is képesek.
Egy korábbi bejegyzésben már olvashattuk Bo Hejlskov Elvén egy cikkét. Most a blogjáról osztanék meg egy posztot, amely a jutalmazás témáját járja körül. Érdekes összevetni saját tapasztalatainkkal, akár szülők, akár pedagógusok vagyunk.

A jutalmazási rendszerekről

Sok általam látogatott - elsősorban gyerekekkel foglalkozó - gondozóhelyen, különböző módszereket használnak a helyes viselkedés eléréséhez. Vannak egyszerűbbek, amikor például „kapsz egy kekszet, ha elmész sétálni”, a komplexebbek viszont „szmájlikra”, vagy érmékre épülnek, amiket akkor kapsz, ha az elvárt módon viselkedsz. Aztán ezeket a „szmájlikat”, vagy érméket beválthatod különböző élményekre, kirándulásokra, édességekre, vagy kütyükre. Ez a fajta módszer néhány olyan iskolai szituációkban végzett tanulmányból ered, ahol a gyerekek jutalmat kaptak, ha részt vettek valamilyen tanulmányi helyzetben.

Nem nehéz megérteni, hogy a személyzet miért használja a jutalmazási rendszereket. Ezek általában rendkívül hatékonyak a bevezetésükkor, és gyakori tapasztalat, hogy ettől az emberek jelentősen motiváltabbakká válnak. De ez ritkán marad így, és van néhány mellékhatás is, amelyek hosszútávon alaposan összekuszálják a dolgokat. 2012-ben a Svéd Nemzeti Egészségügyi Tanács írt egy jelentést arról, hogy a különböző gondozóhelyek felülvizsgálatakor azt tapasztalták, hogy a jutalmazási rendszereket sok helyen nem a korábbi kutatásokban leírtak szerint használták, hanem sokkal inkább büntető jellegűvé váltak. Azt is megállapították, hogy nincsen tudományos bizonyíték arra, hogy a jutalmazási rendszer a szociális munkában is működne.

A következő negatív mellékhatásokkal találhatjuk szembe magunkat:

Legitimista hatás. Egy fiatalembernek, akivel foglalkoztam, nehézséget okozott, hogy időben beérjen az iskolába. Gyakran fél órát is késett. A diák otthonában a személyzet bevezetett egy jutalmazási rendszert, amely szerint kapott egy zsetont minden olyan napon, amikor pontosan ért be az iskolába. A zsetonokat aztán beválthatta mozijegyekre: öt zseton ért egy jegyet. A rendszer az első héten hatásosan működött, és a hétvégén el is tudott menni moziba. Ugyanez történt a következő héten is. A harmadik héten azonban hétfőn és kedden egyáltalán nem ment iskolába, ahonnan fel is hívták telefonon, hogy miért hiányzik. Azt mondta: „Ezen a héten nem játszanak jó filmet.” A rendszer azt eredményezte, hogy a figyelme az iskolába járásról a moziba járásra került át, és elmúlt a lelkiismeret furdalása is, amit azelőtt akkor érzett, amikor nem ért be időben. Ez végül a teljes kimaradáshoz vezetett.

Az élvezeti érték csökkenése. Amikor megkaptam az első fizetésemet, az valami csodálatos érzés volt. Az első év folyamán ez az érzés minden újabb fizetéskor fokozatosan csökkent. Manapság már leginkább valami segély félének érzem. Szóval az öröm az idők folyamán eltűnt. Talán azért, mert amikor fiatal voltam, még nem voltam biztos benne, hogy megérdemlem. Ma már, mint ahogy szinte mindenki, persze úgy érzem, hogy még többet érdemelnék! Ugyanez igaz akkor is, amikor a jutalom a pedagógia részévé válik. Néhány év alatt elkezd erőteljesen inflálódni, és a heti egy video-játék ígérete, bár elősegíti a mindennapi munkát, de maga a jutalom már nem igazán okoz örömet a gyereknek. Mert ő azt gondolja, hogy az jár neki. Borzasztó szomorúnak találom, ha egy tizenhárom évest már nem villanyoz fel egy jutalom. Milyen alacsony minőségű élet lehet ez? Örömtelen élet.

Az értékvesztés hatása. Minden jutalmazási rendszer alku tárgya. Mi megbecsüljük, hogy milyen legkisebb jutalommal tudjuk az általunk kívánt viselkedést elérni. Ha a gyerek ezt elfogadja, akkor működik. Jóllehet, minden egyezségre igaz, hogy egy idő után a gyerek megpróbálja növelni a fizetség értékét. Ez időről-időre megtörténik. A gyerek egyre nagyobb és nagyobb jutalmat kíván ugyanazért a viselkedésért, de egyre kevesebb örömet is okoz az neki.

Büntető hatás. Gyakran magyarázzuk azzal a példával, hogy: „jutalmul kapsz egy szmájlit, ha időben érkezel”. Létrehozzuk azt a rendszert, ami szerint tíz „szmájlit” beválthatsz valamilyen kedvelt tevékenységre. Ha egy gyerek elkésik, az azt okozza, hogy nem kap „szmájlit”, és ezt gyakran büntetésként éli meg. És a büntetésnek sajnos nincsen meg az a pozitív hatása, amit általában tulajdonítunk neki.

A Svéd Nemzeti Egészségügyi Tanács kritikájának hangsúlyos pontja volt, hogy a gyerek büntetésként írta le azt, amit a személyzet csupán a jutalom hiányaként. És ez időnként konfliktusokhoz vezethet, főleg, ha a gyerek nem hiszi el, hogy nem a kifejezett rosszindulat van a dolog hátterében.

Ellenkező hatás. A jutalom alapvetően az erős kapcsolatok része. A felnőtt meghatározza a jutalmat, és azt is, hogy a gyerek azt mikor érdemli meg. Ez a gyereket és a felnőttet szembenálló felekké teszi. Néhány pszichológus megpróbálja ezt elkerülni azzal, hogy azt tanácsolja, hogy mindent meg kell beszélni a gyerekkel és hagyni, hogy ő adjon ötleteket a jutalomra vonatkozóan. Ha létrejön a megállapodás, akkor ez jó is, de a legtöbb esetben azért a szülő az, aki dönt. A szembenálló kapcsolat azt jelenti, hogy valakinek nyernie kell. Azelőtt mindig a felnőtteké volt a győztes szerep, de sok gyereknél tapasztalom, hogy ezt nem fogadják el, és szembefordulnak a felnőttekkel. Nem gondolom, hogy ez furcsa lenne. Viszont azt jelenti, hogy a pedagógiai együttműködés veszélybe került. Az én munkámban az együttműködés a cél, ezért ott a jutalmazási rendszer problémát okozna. Ugyanis ez pont, hogy akadályozza az együttműködést azáltal, hogy hatalmi helyzetet teremt. Érdekes elgondolkodni azon, hogy magában a módszerben mi az a dolog, ami olyan könnyen a rossz irányba viszi. Az egyik az lehet, hogy a jutalmazó rendszerek nagyon közel állnak a hagyományos nevelési módszerekhez. Van egy másik blog posztom, amit a rossz megoldásokról írtam, és talán ugyanaz történik itt is. Nagyon hasonló azokhoz a rossz módszerekhez, amiket akkor alkalmazunk, amikor tanácstalanságunkban hirtelen gyors döntést hozunk, és nehéz pontosan megjósolni, hogy hova is fog végül a dolog kifutni.

Emellett van egy nagyon is emberi hajlamunk arra, hogy megpróbáljuk újraélni a sikeres élményeinket. A jutalom gyakran hoz nekünk gyors sikert, és mi a gyors sikert újra meg akarjuk tapasztalni. De ez olyan, mint az az érzés, amikor az alkohol az ember fejébe száll: nem fenntartható. Először nagyszerű, de amikor ezután rögtön újra át akarjuk élni azt az első érzést, akkor csak egyre ügyetlenebbé válunk. És még azután is hiszünk benne, hogy sikerülhet, amikor már régen tudjuk, hogy nem fog. Egy másik probléma, hogy a gyerek nem akarja megszüntetni a rendszert. Kütyüket kap, édességet, vagy élményt. A rendszer megszűntetésével ezek is elmaradnak.

Én néhány esetben megszüntettem a jutalmazási rendszert. Ugyanis még akkor is folytattuk a jutalmazást, amikor már tisztán látszott, hogy a gyerek semmit sem tesz azért, hogy kiérdemelje. Rendszerint mi még akkor is hisszük, hogy a gyerek megérdemli a jutalmakat, amikor valójában már nem is kell megdolgoznia értük. Egy idő után, gyakran hónapokkal később, ki tudjuk ezeket a jutalmakat váltani értékesebb élményekkel és kirándulásokkal. Ilyenkor gyakran látjuk, hogy visszatér az öröm, a megállapodás újra működik, és a személyzetbe vetett bizalom is gyorsan helyreáll. És a diákban is visszatér annak a vágya, hogy megfelelően tegye a dolgát.

Néha, amikor a jutalmazási rendszerekről beszélek, néhány pszichológus nem ért egyet velem. Azt állítják, hogy bizonyított a hatása, és hogy a Svéd Nemzeti Egészségügyi Hivatal a vizsgálati helyzetet rosszul interpretálta. Én nem fogok belemenni ebbe a vitába. Azt gondolom, hogy az a lényeg, hogy az én munkámban ritkán látom, hogy működne, vannak viszont más együttműködésre épülő módszerek, amik igen. Ezeknek a hatása szintén bizonyított. Azonban az, hogy egy módszer hatása bizonyított, még nem jelenti azt, hogy minden helyzetben megfelelő is. Más tényezők is számítanak. Ezért én azt szoktam mondani, hogy pszichológusok biztosan tudnak olyan jutalmazási rendszert létrehozni, ami működik, de a legtöbb ilyen rendszert nem olyanok alkotják meg, akik előtte öt évig hallgattak pszichológiát az egyetemen, és akik utána még három évig kognitív viselkedésterápiát is tanultak. A legtöbbet tanárok és asszisztensek alkalmazzák, akik lényegesen kevésbé képzettek, és nem is a viselkedésterápia módszertanának területén kaptak képzést. Ami ezért azt is jelenti, hogy ezek a jutalmazó rendszerek elég amatőrök. A felsorolt érvekkel erre rá is világítottunk.

Ennek a blognak nem az a célja, hogy kritizálja a kognitív viselkedésterápia módszerét, az alkalmazott viselkedés elemzést (ABA), vagy a behaviorizmust. Csak az említett jutalmazásfajtának az alkalmazását illeti kritikával, nehéz ugyanis kézben tartani, emellett pedig mellékhatásai is vannak. De szeretném felhívni a figyelmet arra is, hogy a legtöbb problémára, amit jutalmazási rendszerekkel próbálunk megoldani, vannak sokkal könnyebben alkalmazható módszerek is. Kérem, olvassák el, amit a követelmények felállításáról írtam, valamint mind az én, mind pedig Ross Greene könyveit, amelyek a sajátos nevelési igényű gyermekekkel való munkáról szólnak.

Forrás: https://eng.hejlskov.se/low-arousal/on-token-economies/

Fordítás: autizmusról blog