Magasfeszültség

 

Andrew McDonnell klinikai szakpszichológus, a Studio3 nevű képzési központ alapítója és vezetője. Fő tevékenységük a viselkedésproblémák kezelése olyan embereknél, akik valamilyen kihívással küzdenek (autisták, értelmi sérültek, stb.). A Studio3 munkatársaival főként olyanoknak tart tehát tréningeket, akik a munkájuk során az előbb említettekkel dolgoznak (gyógypedagógusoknak, ápolóknak, stb.). McDonnell a Low Arousal Approach (alacsony feszültségszint módszer) – a továbbiakban LAA - megalkotója, melynek lényege, hogy a kihívásokkal küzdő egyén magas feszültség- és stresszintjét segítsék alacsonyan tartani, vagy ha az már kritikus szintet ért el, tudják a helyzetet helyesen kezelni. Ehhez a legkülönfélébb technikákat alkalmazzák, azonban a fizikai korlátozások (lefogás, elzárás, lekötözés, stb.) minden formáját elutasítják, mivel ezek csak növelik a problémát, nem beszélve anti-humánus mivoltukról. A Studio3 képzései gyakran zajlanak lakóotthonokban, vagy iskolákban, mert általában helyben tudják a lehető leghatékonyabb segítséget nyújtani. Az alábbi írás a The Reflective Journey című könyv előszavának részlete. A kiadvány célja, hogy áttekintést adjon az LAA módszer alapjairól és alkalmazási lehetőségeiről szakembereknek és családoknak egyaránt. A könyvről és magáról a módszerről (szemléletről) egy későbbi posztban szeretnék írni. Az alábbi részlet a szemlélet születéséről szóló személyes és őszinte hangvételű írás.

 

Andrew McDonnell 

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan fejlődött ki ez a megközelítés, hasznos lehet, ha az olvasónak van információja arról, hogy milyen szerepet játszottak a személyes élmények ennek a szemléletnek a kialakításában. Először akkor kezdtem érdeklődni az arousal (feszültségszint) fogalma és annak szabályozása iránt, amikor a nyolcvanas évek elején intézményes gondozásban dolgoztam. Mint fiatal és friss diplomás pszichológus, meg akartam változtatni a világot, valami igazán jelentőset tenni. Megörültem, amikor munkát ajánlottak egy nappali intézményben, ahol olyan értelmi fogyatékos felnőttekkel kellett foglalkoznom, akiknek a viselkedését "problémásként" írták le. Belépve ebbe a különös és új világba, ahol a krízishelyzetekre való reagálás mindennapos kihívás volt, rengeteget tanultam. Emlékszem, hogy a személyzet egyik tagja azt mondta: "A legrosszabbakkal dolgozunk itt." A kirobbanó krízishelyzeteket gyakran szakította meg a tömény unalom időszaka – a személyzet körében éppúgy, mint a gondozottaknál. Megfigyeltem, hogy a testi- és értelmi fogyatékosok gyakran tűntek agresszívnak, viszont már a korai időszakban nyilvánvalóvá vált számomra az is, hogy az erőszak nem egyoldalú. Egyértelmű volt, hogy a személyzet tagjai közül sokan feszültséget keltettek olyasmikkel, mint hogy megemelték a hangjukat, vagy megsértették az emberek privát szféráját. És sokszor ezek a személyek úgy tűnt, hogy elfelejtették, hogy ők is hozzájárultak a problémás szituáció létrejöttéhez. Tisztázni akarom, hogy tőlem is gyakran kértek olyan dolgokat megtenni, amiknek erősen büntetés alapú jellegük volt. Még most, sok évvel később is csodálkozom, hogy akkoriban hogyan nem kérdőjeleztem meg néhány gyakorlatot.
Ezzel szemben voltak néhányan, akik nem idéztek elő ilyen viselkedéseket. Az is tisztán látszott, hogy ezek a személyek kritikus szituációkban is nyugalmat mutattak a zaklatott emberek felé. Emlékszem egy Jane nevű autista nőre, akivel kapcsolatban azt mondták a kollégák, hogy "legyek óvatos", és védekezésre kész, mert "szeret hajat húzni". Emlékszem, hogy arra gondoltam: "Nem csoda, hogy ilyen könnyen megkaptam ezt a munkát." (Később kiderült, hogy én voltam az egyetlen jelentkező, és hogy még az is tetszett bennem nekik, hogy tanultam harcművészetet.) Külön foglalkoztam a nővel, egy asztalnál ültünk. Látszott, hogy élvezi a társasjátékozást. Amikor tudtára adtam, hogy be kell fejeznünk a foglalkozást, megváltozott az arca. Elvörösödött, rám meredt és két kézzel megragadta a hajamat, miközben azt mondta: "NEM!" Én meg ott találtam magam fejjel az asztalhoz szorítva.
A fájdalom annyira intenzív volt, hogy először ledermedtem. Nem kiabált, de továbbra is erősen tartott. Felfigyeltem rá, hogy a kollégám, Peter bejött a szobába. Tapasztalt dolgozó volt, akit mindig egyfajta "nyugalom buborék" vett körül. Amikor elkezdtem dolgozni, hamar a szárnyai alá vett. Nekem azt mondták, hogy ez a hely nyújtja a legjobb szolgáltatást a nagyon problémás emberek számára. Büntetést is alkalmaztunk amikor „szükséges" volt, és (még ekkor, a nyolcvanas években is) az egész rendszer a merev, következményekkel járó módszerek alkalmazásáról volt ismert. Ma ezeket az embereket meggyötörteknek és traumatizáltaknak látnánk, akiknek a feszültségszintjük szabályozásával nehézségeik vannak, de akkoriban a problémás viselkedésű személyeket sokkal kisebb empátiával szemlélték.
Elkezdtem a fájdalmat erősebben érezni a hajgyökereimben (feltehetően, a béta-endorfin szintem - ami test természetes fájdalomcsillapítója – csökkenése miatt). Rákiáltottam (ahogy azt a nyolcvanas években tanították) a lehető legparancsolóbb hangszínnel, amit még ki tudtam magamból préselni: "Jane, bután viselkedsz! Engedd el Andy haját, most!" Az azonnali reakció az lett, hogy még erősebben húzta. Amikor megismételtem a kérést, ugyanez történt. A későbbi karrierem során megértettem, hogy ezekben a szituációkban a legalapvetőbb dolog nyugodtnak maradni. Azonban, ahogy az én feszültségszintem felszökött, a dühöm pánikra váltott at. Elkezdtem kiabálni a kollégámnak: "Peter, öregem, szedd már le rólam!", figyelmen kívül hagyva, hogy minél hangosabban kiabálok, annál erősebben húzza a hajamat.
Ekkor hallottam meg azt a mondatot, ami alapjaiban változtatta meg a nézőpontomat, és elindított a nem konfrontatív módszerek használatának útján. Peter nagyon nyugodtan válaszolta: "Andy, hagyd abba a kiabálást! Megijeszted Jane-t." Elnémultam megdöbbenésemben. Azt mondta, hogy lélegezzek és lazítsak, aztán finoman megfogta Jane karjait és azt mondta: "Bántod Andy-t, pedig Andy kedves." Megkérdezte még tőle, hogy akarja-e, hogy együtt leüljenek, és végül Jane elengedte a hajamat. Peter leült, rámmosolygott és azt mondta: „Jól esne most egy csésze tea.”
Ahogy távoztam, még hallottam Jane motyogását: "Sajnálom, Andy!", de akkor haragudtam rá, és képtelen voltam elfogadni a bocsánatkérését. Amikor aztán a következő néhány napban volt időm gondolkodni a történteken, azt vettem észre, hogy egyre nehezebb továbbra is neheztelnem rá. Ellenkezőleg: könnyű volt felismerni, hogy Jane egy összetett egyéniség, aki visszamaradt a fejlődésben. Az incidenseket követően mindig kaptunk időt arra, hogy lecsillapodjunk és beszámoljunk a történtekről, ezen felül ki kellett töltenünk egy ABC (Antecedent: Előzmény; Behaviour: Viselkedés; Consequence: Következmény) táblázatot. Ezek a protokollok kifejezetten hasznosak és úttörőek voltak a maguk idejében. Visszatekintve, ez a reflektivitás volt az akkori rendszer legjobb része. Ahogy visszanéztem a Jane-nel történt incidensre, azton kaptam magam, hogy kicsit kínosan érzem magam. Képzett harcművész voltam, de nem tudtam előhívni egyetlen mozdulatot, vagy technikát sem, amivel kiszabadíthattam volna magam. Azonban egyáltalán nem csak a vakító pánik volt, amitől lemerevedtem. Hanem annak a realizálása is, hogy az erőszakos reakció nem segítene Jane-en. Nem akartam fájdalmat okozni ennek a sebezhető nőnek. Igazából, minél többet gondolkoztam ezen, annál inkább rájöttem, hogy minden addigi önvédelmi tréningen ugyanezt tapasztaltam, azaz hogy „minden a fejben dől el”, ahogy gyakran mondták. Sokszor magyarázták ezt úgy is, hogy "a te biztonságod az első". Ezek az elvek jól illenek egy olyan emberhez, akit egy idegen megtámad a sötét sikátorban, itt azonban egy fiatal nőről volt szó, engem pedig azért fizettek, hogy támogassam. Megfogadtam, hogy sosem fogok fizikai technikákat alkalmazni az elesetteken, nem törődve azzal, hogy az adott helyzetben az akár racionálisnak is tűnhet.
A történtek után Peter leült velem egy tea mellett elbeszélgetni, és megtárgyaltuk, hogy mit tegyek, ha legközelebb hasonló helyzetbe kerülök. Peter tanácsa fantasztikus volt, és az alatt az idő alatt, amit még az intézetben töltöttem, továbbra is arra tanított, amit ma úgy hívok, hogy alacsony feszültségszint módszer.
Minél többet beszéltünk arról, hogy mit tanultam a Jane-nel való találkozásból, annál inkább elkezdtem valami furcsát tapasztalni. Hogy mi volt ez az érzés? Szégyen, ráadásként egy kis bűntudattal. Hogyan is kiabálhattam vele? Miben is segíthetett volna ez? Nyilvánvalóan ijesztő volt Jane-nek. Aztán Peter kimondott valamit, amitől mindig is tartottam: "Andy, tőled függ, hogy mit teszel a továbbiakban, de nem láthatják, hogy félsz. És azt hiszem, fontos lenne jelezned Jane-nek is, hogy nem haragszol rá." Visszamentem a szobába és azt mondtam: "Szeretne Jane játszani Andy-vel?"  Olyan bájosan mosolyodott el, hogy megmelengette a szívemet, aminek hatására újabb adag szégyen öntött el. Ránéztem és azt mondtam: "Jane, Andy sajnálja, hogy kiabált."

Évekig felidéztem magamban ezeket a korai élményeket. Nagyon sokat tanultam, és főleg Peter-től, aki láthatóan a való életből merítette a tudását, nem pedig elit pszichológiai tanulmányokból. Peter néhány éve eltávozott közülünk, és a mai napig bánom, hogy nem látogattam meg azután, hogy befejeztem az ottani munkámat. Rövid ideig voltam ott, de neki köszönhetően az egy nagyon tanulságos év volt. A legfontosabb, amit ebből a példából magammal vittem, hogy a feszültség ragadós és az én reakcióim hatással voltak Jane-re, és ugyanígy hatással lehetnek más rám bízott személyekre is. Nagyon sokat tanultam Petertől, és nagyra tartom azt a feltétel nélküli odaadást és empátiát, amivel időről-időre a ránk bízottak felé fordult. De mindenekfelett: nagyon nyugodt volt.
Egy évet töltöttem az értelmi fogyatékosok intézetében. A legtöbb embernek, akivel foglalkoznom kellet, erősen traumatizált előélete volt. Az osztályok (egyáltalán nem otthonok) túlzsúfoltak voltak, és sok szempontból sokkal inkább börtönnek éreztem őket. Dolgoztam néhány fantasztikusan elhivatott emberrel, de voltak, akik nem tudtak kapcsolódni a gondozottakhoz. Azt figyeltem meg, hogy néhány ember, úgy tűnik, élvezi, ha a hatalmát fitogtathatja. Az első vitám azon volt a kollégákkal, hogy adhatunk-e soron kívül egy csésze teát. Tanúja voltam leszíjazás alkalmazásának is, és tisztán láttam, hogy a leggyakoribb oka a "problémás viselkedéseknek" az maga a személyzet volt. Hosszú időbe telt rájönnöm, hogy ezek az extrém tapasztalatok hogyan formálták a pályámat. Miután erről a helyről eljöttem, elkezdtem a klinikai szakpszichológus képzést a birmingham-i egyetemen. Elkezdtem megérteni, hogy a krízisben levő emberek felé megértéssel kell fordulni. (…) Részt vettem egy csomó továbbképzésen, amelyeknek olyan címeik voltak, mint: "Erőszakos páciensek kezelése", vagy, ami még rosszabb: "Agresszió-menedzsment tréning". A legtöbbnek vajmi kevés elméleti alapja volt, inkább birkózsózőnyegen tanítottak fizikai önvédelmet, de én nem hittem, hogy ezeknek bármi helye lehet a gondozói munkámban. Végül úgy döntöttem, hogy teljesen új alapokra helyezem a képzéseket. Ez vezetett odáig, hogy 1992-ben megalapítottam a saját szervezetemet, a Studio3-at. Ez mára egy nemzetközi képzési és tanácsadói szervezet lett, ahol a fókuszt arra helyezzük, hogy az embereket méltósággal és tisztelettel kezeljük. 2004-ben megszereztem a PhD fokozatot, amelynek a témája a problémás viselkedésű emberekkel foglalkozók képzése volt. Mára az érdeklődésem több irányba is kiterjedt, beleértve a stresszreakciók megértését, az emberekkel való pozitív bánásmódot, és természetesen az autista emberek világát. Az egész világon vannak munkatársaim, és az ezek mentén létrejövő új együttműködések és barátságok mentén új elképzelések is születtek. Jó barátomnak és kollégámnak, Michael McCreadie-nek segítettem egy stresszkezeléssel foglalkozó módszer kifejlesztésében, ami az Atlass Programm nevet kapta. Lassan több, mint harminc éve, hogy eljöttem az első munkahelyemről és a figyelmem arra irányítottam, hogy hogyan tanítsuk meg az embereket arra, hogy hogyan reagáljanak nyugodtan krízishelyzetben is. Azóta megtanultam, hogy az emocionális feszültségszint szabályozása áll a legtöbb úgynevezett "viselkedésprobléma" mögött. Ez egy pozitív üzenet: hogy ha jó a krízis kezelése, és ha a lehető legkevésbé keltesz félelmet a személyben, akkor jobban tudod pozitívan befolyásolni. Ha egyszer megtanultuk, hogy hogyan kezeljük humánus és hatékony módon a ránk bízottak viselkedését, a kríziskezelés sokkal inkább tudományosan is megalapozott lesz. És ez megteremti értékes kapcsolatok létrejöttének a lehetőségét is.

 (ford.: autizmusrólírok; Köszönöm Farkas Viki fordításban nyújtott segítségét!)

Az LAA-ról magyarul:

Andrew Powell: A harag megértése, Geobook Hungary Kft., 2017

Középpontban az eredményes kríziskezelés – A „Low arousal”program (Farkas János interjúja Dr. Andrew McDonnell-lel, Esőember, 2015.júniusi száma

Andrew McDonnell könyvei angolul:

The Reflective Journey: A Practitioner's Guide to the Low Arousal Approach. Studio3, 2019

Freedomfrom Restraint and Seclusion: The Studio 3 Approach. Studio3, 2022

Managing Aggressive Behaviour Care: Understanding andApplying Low Arousal Approaches, Wiley-Blackwell, 2010