Autizmusról

Az interneten az autizmusról található információk meglehetősen vegyesek. Aki minden előzetes ismeret nélkül próbál tájékozódni, nincsen könnyű helyzetben. Ezért fontos, hogy legalább a hivatalos fórumokon hiteles tájékoztatást kapjunk. A kommunikáció és ismeretszerzés már nem is annyira új helyszíne a Facebook, ahol különböző személyek, vagy csoportok igyekeznek egymással kommunikálni. Sőt, némi anyagi ráfordítással nagyon széles körhöz juttathatjuk el az üzenetünket. Az autizmussal foglalkozó oldalakon (is) gyakran kerekedik vita. Ezek akár pozitívak is lehetnének, de most egy olyan aspektusra szeretném felhívni a figyelmet, ami régóta zavar. Legyünk akár szakemberek, akár szülők, akár autisták, tudomásul kellene venni, hogy a felelősségünk óriási. Akár a tanítványunk, akár a gyerekünk, akár a magunk és társaink életét szeretnénk jobbá tenni, elősegíteni a társadalmi integrációt, megteremteni a feltételeit egy autizmus-barát világnak, elengedhetetlen, hogy amit csinálunk, azt lelkiis

TEACCH A TEACCH (Treatment and Education of Autistic and related Communication-handicapped CHildren) program az autizmussal foglalkozó emberek között széles körben ismert. De sajnos sokszor félreismert és félreértett. A magam számára szerettem volna tisztázni a TEACCH lényegét, és ebben sokat segített ennek a blogbejegyzésnek az elkészítése. Remélhetőleg mások is találnak benne hasznos információkat. Ahhoz, hogy a TEACCH jelentőségét megértsük, érdemes kitekintést tenni, hogy honnan és miként indult. Ezért ezt a bejegyzést az autizmus történetének rövid áttekintésével kezdem. Előzmények Az autizmus kutatásának a történetében mérföldkőnek számít  Leo Kanner   1943-as  tanulmánya , amelyben tizenegy gyermek példáján keresztül mutatta be az autizmus jellegzetességeit. A bemutatott - és a hozzájuk hasonló - gyerekek ebben az időben leggyakrabban a „gyermekkori skizofrénia”diagnózist kapták, mivel sok hasonlóság mutatkozott az ők és a felnőtt skizofrének viselkedésében és t

Autizmussal élő gyerekeknél a jutalmazásnak nagyon nagy szerepe van. Míg egy neurotipikus gyereknél motiváló erő lehet a szülő dícsérete, a becsvágy, vagy a tanár elismerése, az autista gyerekek többsége ezeket sokszor nem érzékeli, és nem érti meg. Egy-egy megígért - akár apró - jutalomért azonban sokszor szinte csodákra is képesek. Egy korábbi  bejegyzésben  már olvashattuk  Bo Hejlskov Elvén egy cikkét. Most a blogjáról osztanék meg egy posztot, amely a jutalmazás témáját járja körül. Érdekes összevetni saját tapasztalatainkkal, akár szülők, akár pedagógusok vagyunk. A jutalmazási rendszerekről Sok általam látogatott - elsősorban gyerekekkel foglalkozó - gondozóhelyen, különböző módszereket használnak a helyes viselkedés eléréséhez. Vannak egyszerűbbek, amikor például „kapsz egy kekszet, ha elmész sétálni”, a komplexebbek viszont „szmájlikra”, vagy érmékre épülnek, amiket akkor kapsz, ha az elvárt módon viselkedsz. Aztán ezeket a „szmájlikat”, vagy érméket beválthatod kül

A cím Gádor Béla  azonos című szatirikus írását idézi, melyben arról a jól ismert viselkedésről ír, melynek művelői állandóan panaszkodnak, pesszimisták, és ezzel a környezetük kedvét is elveszik. Ez a típus megtalálható az autizmus világában is. Egyik első ilyen élményem pont a szülőtréningen ért. Ott, ahol az ember segítséget és megerősítést vár. És az előadóktól ezt meg is kaptuk. De minden közösségben, legyen az eseti, vagy állandó, vannak olyanok, akik ha alkalmuk van rá, akkor nagy hangon felszólalnak. Persze ki másról beszélnének, mint magukról. Az egyik ilyen szülő szájából hangzott el egy lehangoló történet befejezéseként a következő mondat: „Csak, hogy tudjátok, hogy mire számíthattok.” Gondolom, nem kell részleteznem, hogy egy ilyen kijelentés hogyan érint egy olyan szülőt, aki még csak éppen belecsöppent ebbe a világba, tele van félelmekkel, aggodalmakkal, stb. Ezért is lenne fontos, hogy a különböző szülői- és egyéb közösségek tagjai segítsék, támogassák, és ne l

Az autisták fokozottabb stresszhatásnak vannak kitéve. Ezt okozhatják a körülöttük lévő világ megértésének a nehézségei éppúgy, mint a túl sok, vagy túl erős ingerek, amiknek a szenzoros túlérzékenységtől szenvedők még kiszolgáltatottabbak. És ha stressz túl nagyra nő, akkor következik be a „meltdown”, a kiborulás. Ez általában teljes kontrollvesztéssel jár (ebben is különbözik a hisztitől), része lehet a tárgyak-, más emberek-, és az önmaga elleni agresszió, a rombolás, sikítás, stb. Nagyon fontos, hogy hogyan tekintünk erre a dologra. A lényeg, hogy ezt senki sem mások bosszantására csinálja, hiszen a viselkedését ez alatt nem igazán tudja uralni. Mint ahogyan a környezetében levőknek is igen óvatosaknak kell lenniük, mert a segítő szándékuk ellenére könnyen ronthatnak a helyzeten. Az autisták maguk is szenvednek ettől az állapottól, sőt, ők szenvednek igazán. (A meltdownról bővebben ezt az írást ajánlom.) Hozzá kell tenni, hogy nem feltétlenül csak autistáknál jelentkezhet ez